Ha hazajöttem és ahogy ígértem, itt a friss. Nagyon köszönöm az előző fejihez a komikat, de nagyon hamar összejön a 6 komi- ne értsetek félre, nagyon örülök, csak én nem vagyon ilyen gyors mint ti :D Így most már 10 komi után jön a friss. Jó olvasást!
Ash szemszöge :
Már megint nem sikerült elcsábítanom EJ-t. Mindig megzavar minket valaki. Most vajon ki lehet az? Most, hogy így visszagondolok, annyi mindent éltünk már meg együtt. Emlékszek még arra a napra, amikor megtudtam hogy mik ők valójában. Akkor Joe-val jártam még, és azt hittem szerelmes vagyok belé. Mekkorát tévedtem én akkor, ez az érzés sokkal erősebb, mint az volt.
Sírva szaladtam befelé az erdőbe, mert Joe akkor mondta meg nekem, hogy nem szeret. Én teljesen össze voltam omolva, azt hittem, hogy nincs már miért élnem. Egyre beljebb és beljebb szaladtam az erdőben, nem figyeltem az utat csak sírtam. A könnyeim nem akartak elfogyni és a lábaim sem bírták tovább. Teljesen elvesztettem az időérzékem, csak azt láttam, hogy már sötét van. Nagy robbanás félére lettem figyelmes. Megtöröltem a szemem, felálltam és elindultam arra amerről a hangot hallottam. Még egy robbanást hallottam, majd elkezdtek ritkulni a fák és egy rétet láttam meg körbevéve fákkal. Eddig még soha nem láttam ,pedig sokat mászkálok az erdőben. Aztán olyan történt amire addig soha nem is gondoltam volna: EJ elrepült mellettem és észrevett. Én őt néztem fagyosan egészen addig, ameddig meg nem hallottam egy hangos morgást a hátam mögül. Lassan megfordultam és szembe találtam magam Bellával, vagyis a testével, de nem az igazi személyiségével. Teljesen más volt, fekete szemei voltam és állatias morgás tört fel a mellkasából. Addig a napig úgy tudtam, hogy EJ és Bella testvérek.
− Ne, anya ne tedd!− kiáltotta EJ, valahonnan az erdő mélyéről. És akkor Bella megindult felém. Természetfeletti gyorsasággal jött én pedig el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet ő valójában. Arra már rájöttem, hogy nem ember és, hogy EJ sem az. Egyre közelebb került hozzám Bella én pedig elkezdtem azon gondolkodni, hogy alig éltem− mivel biztos voltam abban, hogy meghalok− és, hogy én még Joe után sírtam, ha tudom, hogy így végződik ez a nap be sem jöttem volna az erdőbe. Legfeljebb sírtam volna a szobámban. Már csak két méterre volt tőlem. Én behunytam a szemeim és vártam a halált. De nem az történt amire számítottam. Amikor kinyitottam a szemem a rét másik oldalán találtam magam és EJ állt előttem. Bella ismét támadásba lendült, és EJ hirtelen felkapott.
− Remélem elég gyors vagyok.− motyogta EJ, inkább magának mint nekem. De azért elkezdett velem futni. Hihetetlenül gyors volt. Én a nyakába kapaszkodtam. Próbáltam minél jobban hozzá bújni. Féltem, hogy neki megyünk egy fának- hála az égnek, nem mentünk neki egy fának sem-és épségben haza értünk. A házunk előtt állt meg, pont a szobám ablaka alatt. Letett és felugrott az ablakba, majd egy egyszerű mozdulattal kinyitotta azt. Leugrott értem, majd felkapott és beugrott velem. Letett az ágyra ő pedig megállt az ablak előtt és a tájat kémlelte.
− Ez…ez mi volt?− kérdeztem rá. Teljesen össze voltam zavarodva és nem akartam elhinni, hogy ez az egész megtörtént velem. EJ még mindig kifelé nézett, de azért válaszolt.
− Szerintem arra már rájöttél, hogy mi mások vagyunk, hogy nem vagyunk emberek.
− Akkor mik vagytok?− kérdeztem félve.
− Mindent elmondok neked, de meg kell ígérned nekem valamit.− nézett rám jelentőségteljesen. Én nem válaszoltam, csak őt figyeltem.− Amit most fogok mondani, azt soha senkinek nem szabad elmondanod. Nem szaladhatsz ki és kiabálhatod azt, hogy nem vagyok normális.
− Azok után ami ma történt velem, abban sem vagyok biztos, hogy én normális vagyok.− mondtam kicsit félve. Erre ő felnevetett, de nem azzal a boldog nevetéssel, hanem inkább szomorú és gondterhelt nevetéssel.
− Nyugodj meg, teljesen normális vagy. De kérlek, ígérd meg.− mondta komolyan.
− Ígérem. Na de mond már.− mondtam türelmetlenül. Ötletem se volt, hogy miről akarhat beszélni, ami ilyen titkos.
− Mi mások vagyunk anyával, mint a többi család és…
− Hogy érted azt, hogy anyával?
− Bella valójában az édesanyám, nem pedig a nővérem.− mondta egyszerűen.
− Az édesanyád? De hát ez hogy lehet?− kérdeztem értetlenül. Én már elhagytam a fonalat, pedig csak akkor kezdett bele a magyarázatába.
− Ha nem szakítanál folyton félbe, már tudnád.− mondta rosszallóan.
− Rendben, most már csendben leszek, csak folytasd.
− Köszönöm. Szóval, mi nem vagyunk emberek. Vagyis én nem teljesen, de ez már más téma. Ezzel azt akartam mondani, hogy mi vámpírok vagyunk, vagyis én csak félig, de ez nem ide tartozik.− mondta egyszerűen.
− Ti… ti…ti vámpírok vagytok?− kérdeztem félve.− Ezt ugye csak viccnek szántad.− kezdtem hátrálni az ajtó felé.
− Ash kérlek, hallgass meg. Mi nem bántunk embereket, csak állatokat eszünk.− próbált megnyugtatni, nem nagy sikerrel, és elkezdett közelíteni felém.
− Maradj ott EJ, ne gyere közelebb!− mondtam kiakadva.
− Ash kérlek, megígérted, hogy…
− Hogy nem mondom el soha senkinek és, hogy nem fogom azt kiabálni, hogy őrült vagy. Ezt be is tartom, de kérlek most menj el. Nekem ez sok.− egy nap alatt tönkre ment az életem, minden megváltozott.
− Elmegyek, ha ezt szeretnéd, de egy valamit ígérj még meg nekem:Vigyázol magadra és bezárod az ablakod.− és már el is tűnt.
Lerogytam a földre és csak sírtam, nem tudtam elhinni amit mondott, ők nem lehetnek vámpírok, hisz vámpírok nem is léteznek. De akkor mivel magyaráznám meg Bella viselkedését vagy, hogy EJ milyen gyorsan futott és felugrott a szobámba az ablakon keresztül. Beszélnem kellene EJ-vel. Elhatároztam, hogy felhívom. Felálltam és megtöröltem a szemem, majd megkerestem a telefonom. Megnyomtam a gyors hívás gombot és már hívtam is.
− Ash, valami baj van?− kérdezte félve EJ.
− Nem, nincs semmi baj. Csak beszélni szeretnék veled erről a… te is tudod miről.− beszéltem össze-vissza. És akkor hirtelen betört az ablakom és azt láttam, mintha valaki bejött volna.
− Ash mi történt? Mi volt ez a nagy reccsenés? – kérdezte idegesen.
− Nem tudom, de mintha lenne itt valaki.− a mondat végére már elhalt a hangom. És akkor valaki megszorította a nyakam.− EJ!!− kiáltottam, ám az idegen kitépte a kezemből a telefont és összetörte.
− Ígérem, hogy gyors leszek, nem fog fájni.− suttogta a fülembe a férfi. Közelebb hajolt a nyakamhoz és megnyalta. Hirtelen belém harapott, majd éreztem ahogy elkezdte szívni a vérem, és akkor elsötétült minden.
