9. fejezet

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Tudom, hogy nagyon régen volt friss, és sajnálom, de sok minden összegyűlt nekem. Most nem kezdek el magyarázkodni, hogy így megy úgy, mert ez nem érdekes. Megpróbálom elintézni, hogy sűrűbben legyen időm írni. Na de most itt a friss. Jó olvasást. És köszönöm az előző fejihez a komikat, ha kérhetném ehhez is jöjjön egy pár.

A nyugodt sötétségből csipogó hangok ragadtak ki. Lassan nyitottam ki a szemem és egy kórházi szobában találtam magam. Meg akartam mozdítani a fejem- megnézni, hogy ki van itt velem-, de hirtelen éles fájdalom nyilallt a nyakamba, ami miatt hangosan felszisszentem.

− Kicsim végre felébredtél! – mondta anya könnyes szemekkel, és megszorította a jobb kezem.− Fáj valamid? Hívok egy orvost, hogy nézzen meg.− és rögtön kiment. Megpróbáltam úgy körülnézni a szobában, hogy ne fájjon semmim. Többé-kevésbé sikerült is. EJ ott ült az ágy másik oldalánál, és bocsánat kérően nézet rám.

− Mi történt velem? – kérdeztem alig hallhatóan.

− Mire emlékszel?− EJ próbált nyugodtnak tűnni, de láttam rajta, hogy fél az igazságtól, de ezzel nem csak ő van így.

− El.. elmondtad, hogy mik vagy.. vagytok, aztán elküldtelek, majd jött az.. az a férfi és… és megharapott, aztán semmire. – mondtam akadozva, hisz fáj minden lélegzetvétel, de inkább nem szóltam róla.

− Az a férfi is vámpír volt, és kiszagolta, hogy ott erős a szagom, majd amikor biztos volt benne, hogy nem vagyok ott, betört és megharapott.− szűrte a fogai között dühösen.

− Mi történt vele? – kérdeztem félve. Láttam, hogy magát hibáztatja az egész miatt, és ilyenkor általában ideges szokott lenni, de nem akartam tovább idegesíteni.
Még beszélni fogok vele erről az egészről, és biztosítani fogom, hogy nem az ő hibája.

− Meghalt. Megöltük, még mielőtt…..

− Hogy mit csináltatok?− kérdeztem kiakadva. Az egyik gép elkezdett hangosan csipogni.

− Nyugodj meg Ash, nem szabad idegeskedned. Most az az első, hogy felépülj, majd utána minden elmondok. Ígérem.− próbál nyugtatgatni EJ.

− Majd utána? Egy fészkes fenét. Te most szépen elmondasz nekem mindent, különben kiakadok, és ahogy te mondtad, az nem tesz jót nekem.− szinte kiabáltam vele, de csak szinte.

− Ash, kérlek…− kezdte volna megint a próbálkozást, hogy lenyugtasson, de most nem tudta befejezni a mondatot, mert bejött anya az orvossal.

− Miss. White örülök, hogy felébredt. Hogy érzi magát? Vannak fájdalmai? – kérdezte az orvos, miközben a gépeket figyelte.− Az én nevem Dr. Taylor Mason. Én vagyok az ön orvosa.− tette hozzá, mikor látta, hogy értetlenül nézek fel rá.

− Azt hiszem elég jól vagyok, csak a nyakamba szokott fájdalom nyilallni és néha fáj a levegővétel.− suttogtam csendesen.

− Ilyen helyzetben ez természetes. A nyaka a sérülés miatt fáj, a levegővétel pedig azért, mert nagy volt az esés, amit ön elszenvedett, és megrepedt egy bordája. De már minden rendben van azzal is. Még egy-két hétig itt marad, és teljesen fel fog épülni, és minden olyan lesz, mint a baleset előtt. – mondta a doki egy bátorító mosoly kíséretében.

− Köszönjük, Doktor úr. Ezek elég jó hírek. – mondta anya szipogva.

− Ha most megbocsájtanak, nekem mennem kell, de még ma biztosan befogok nézni önhöz Miss. White− mondta a doki egy szexi mosoly kíséretében, majd kiment. Nem lesz jó itt nekem, egy ilyen dokival. Szinte látom magam előtt, hogy mi lesz, ha anyáék már elmentek. Biztos, hogy be fog próbálkozni nálam.

− Ó, kicsim annyira megijesztettél. – ölelt meg anya, amire én válaszként felszisszentem. Nem azért mert rosszul esett az ölelése, hanem azért mert elkezdett fájni mindenem. De azért rögtön elengedett anya.− Ne haragudj kicsim, nem akartam.

− Semmi baj anya, nem is fáj annyira. – mondtam nyugtatásképpen anyunak. Most, hogy jobban megnézem, szörnyen néz ki. A szemei feldagadtak és pirosak, szóval sokat sírt. Látszik rajta, hogy nagyon kivan, nem sokat pihenhetett.− Anyu, pihenned kellene, nagyon rosszul nézel ki. Nyugodtan menj haza, megleszek egyedül is, nem lesz semmi bajom.

− Hát drágám, nagyon köszönöm a dicséretet. De tudod nem sok időm volt mostanában pihenni, nagyon el voltam foglalva azzal, hogy érted izguljak.− mondta kicsit szemrehányóan .

− Tudod anya, hogy nem úgy értettem. De nem nézel ki túl fényesen, és neked sem árt a pihenés.− megpróbálkoztam egy másik módszerrel, hogy pihenésre bírjam anyát.

− Rendben .

Anya nagy nehezen elment, bár még mindig láttam rajta, hogy inkább maradna itt, de neki is szüksége van a pihenésre. Így legalább van egy kis időm kifaggatni EJ-t. Mivel eddig hiába faggattam csak rébuszokban beszélt, amiből nem tudtam meg mindent, amit akartam.

− Most már elmondod végre, hogy mi történt? Az egészet, ha kérhetném.

− Mondták már neked, hogy nagyon akaratos vagy?

− Igen, de még mindig nem mondtad el az egészet.− mondtam kicsit bosszúsan.

− Az a férfi Laurent volt. Anya egy régi ellensége, aki megérezte a szagom nálatok, és amikor eljöttem megtámadott téged. De ez többé nem fog előfordulni. Arról kezeskedtem. – mondta EJ gyűlölettel a hangjában. Akkor egy kicsit megijedtem. De csak egy kicsit, mert tudtam, hogy ő nem olyan, mint amilyennek akkor mutatta magát, akkor csak a harag beszélt belőle.

− És Bella hogy van?

− Ő jól van, és azt mondta, hogy kérjek bocsánatot a nevében a múlt kori miatt. Többé nem fog előfordulni.

− Tudom, és tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.− mondtam egy halvány mosoly kíséretében,

− Ennek örülök, de most már mennem kell, ha nem akarom megvárni, hogy egy nővér dobjon ki. – mondta kuncogva, majd megpuszilta a homlokom.

A napok gyorsan szálltak, főleg, ha anya vagy EJ bejött hozzám. Olyankor elbeszélgettük az időt. A drága doktor úr is egy párszor bepróbálkozott nálam, de én mindig úgy tettem mintha észre sem venném. És már ma mehetek is haza, amint valaki bejön értem. Eddig mindenki itt volt nálam, mindenkinek hiányoztam, most meg már senki nem akar hazavinni. Na ez szép. De azért megjött anya és EJ és hazahoztak.”

Azok a régi szép idők. Vajon mi tart ennyi ideig EJ-nek egy ajtó kinyitásával. Jobb, ha megnézem. Ezért felvettem EJ ingét és elindultam egy kis felderítésre. Mivel csak az egy inget és a fehérneműt viseltem, reméltem, hogy senki nem jött. De amint leértem a lépcső aljára, még azt is megbántam, hogy ma felébredtem. Mert nem más állt az ajtóban, mint az én drága szüleim.